Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy különleges történet

Egy különleges történet

Telnek a napok, a hetek, a hónapok. Minden olyan szürke, üres. Lehet, hogy én teszem azzá? Elképzelhető. Valami nagyon hiányzik. Pontosan tudom, hogy mi. Elfáradtam egy kicsit, gondoltam elutazom egy hétvégére valahova, elfelejteni egy kis időre mindent. Tudom előre, úgysem fog menni. A gondolatok mindig ott kavarognak a fejemben, hogy mi lesz. Mit kezdjek az életemmel, milyen lehetőségek, milyen távlatok nyílnak előttem? Jó kérdések, de válasz nincs. Egy kellemes kis helyre érkeztem. Csak néhány lakó volt a panzióban. Közért, étterem, látnivalók. Ezeket kérdeztem a házigazdától. Ellátott jó tanácsokkal, és beköltöztem. Letusoltam és elmentem vacsorázni. Néztem az embereket, találgattam ki milyen jellemű lehet, mivel foglalkozik. Aztán visszatérve, fekvés. Persze a gondolatok ugyanúgy rám törtek, mint korábban, de aztán sikerült elaludnom. Reggel egy könnyű kis reggeli után úgy gondoltam sétálok egyet. Valami azért felhívta a figyelmemet. Illetve valaki. Egy bájos, kellemes kinézetű hölgy ült pár asztallal arrébb egyedül kávéját kortyolgatva. Ekkor még csak a kíváncsiság volt bennem, akárcsak az esti vacsora közben. Elfogyasztotta a kávéját, majd felállt és elment. Én mentem a sétámra, és arra gondoltam, hogy vajon ez a nap mit hoz. Tiszta, derült idő volt. Egy repülő húzott el az égen. Arra gondoltam, lám, milyen kicsi, és mennyi ember ül benne. Hova mennek, kik az utasok, mit csinálnak most? Ilyen kérdések foglalkoztattak. Aztán egy másik kérdés is felmerült. Vajon lenne ott valaki, akivel jól érezném magam? Tudom, ez egy buta dolog, de eljátszottam a gondolattal. A repülő eltűnt, és én visszazökkentem a valóságba. Nagyon szép erdőben sétáltam. Úgy gondoltam, semmi olyan nem lesz, amivel foglalkoznom kellene. Ez persze csak illúzió volt. Igenis itt is ugyanazok a gondolatok kavarogtak bennem, mint otthon. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valaki ugyanezt a programot választotta magának, csak egy másik úton. Kíváncsi lettem. Vajon ki lehet? Miért van egyedül? Ahogy ballagtam, és néztem a fákat, gondoltam visszanézek az idegenre. Már nem volt ott. Annyit megjegyeztem, hogy egy pirosas ruha volt rajta. A kellemes séta után egy kicsit olvasgattam, majd ebéd következett. Kiválasztottam egy asztalt, és leültem. Mivel nem volt sok vendég, volt időm nézelődni. A következő percben ugyanaz a hölgy, aki reggel is ott volt, leült egy asztalhoz. Gondoltam, várja a férjét, vagy párját, de nem jött senki. Elfogyasztottam az ebédemet, és arra gondoltam, vajon ki lehet ez a szép hölgy. Sokat nem tudtam elmélkedni rajta, mert felállt, és elment. Volt időm bőven, és egy kis pihenő után ismét a séta mellett voksoltam. Az irány ugyanaz volt, mint reggel. Gyönyörű őszi idő, napsütéssel, színesedő falevelekkel. Éppen az jutott eszembe, hogy korábban voltam a kiállításon, ahol csodás festményeket lehetett megnézni. Egy ilyen előtt álldogáltam, amikor odaért egy pár, és nézték egy darabig a festményt. Kis idő múlva a hölgy megszólalt a párja felé fordulva. „Ilyen színek a valóságban nincsenek, amit itt látunk”, volt a kijelentés. Ez teljesen meglepett, hiszen egy naplemente volt a kép tartalma. Úgy eszembe jutott, na, ez a nő sem látott még napnyugtát. De visszatérve, éppen a gondolat végén ismét láttam azt a hölgyet, akit reggel is, és délben is. Ekkor már kíváncsi lettem. Vajon tényleg egyedül van? Talán éppen olyan gondolatok foglalkoztatják, amik engem? Persze bárgyú feltételezés volt, hiszen miért is egyeznének ilyen események. Ez így ment két napon keresztül, majd bátorságot öntöttem magamba, és elhatároztam, hogy másnap, ha ismét meglátom, odamegyek, és megszólítom. Előre bíztam benne, hogy nem veszi rossz néven. Ennek tudatában, és eljátszva a gondolattal, hogy vajon mi fog történni, eltelt a nap. Már nagyon vártam a másnap reggelt. Hiába. A hölgy nem jött, nem kávézott. Összeomlott bennem minden. Szidtam magam, te balga ott volt a lehetőség, hogy odamenjél előző nap, de te elódáztad a lehetőséget, nem tudván, hogy esetleg mit veszíthetsz. Na, ezt a gondolatmenet foglalkoztatott egész nap. Délutánra már teljesen szidtam is magam. Ennyire bárgyú, ostoba nem lehetsz, hogy egy lehetőséget elhalasztasz. De igen. Lehetek. Ezzel, bár nehezen, de túltettem magam rajta. Gondoltam én. Hasonló érzés töltött el, mint a repülőgép esetében. Ki lehetett ez a hölgy, honnan jött, mit csinál, van párja? Ezek foglalkoztattak. Sajnos a kikapcsolódás letelt, utazás haza. A jó szokásomról nem mondtam le, ugyanis munka után, a kora esti órákban egy kis időt sétáltam. Mintha az idő másolódott volna nagyon szép alkonyat volt. Apró felhők úsztak az égen, és nekem eszembe jutott az a hölgy. Még jobban szidtam magam, amiért így alakult a dolog, és hogy én voltam ostoba, amiért nem próbáltam ismerkedni. Szokták mondani, késő bánat. Aztán, ahogy kezdett sötétedni, a felhők egyre inkább eltűntek, és a világosságot átvette a sötétség. Úgy éreztem, hogy ezzel a jelenséggel eltűnt az a hölgy is, akire éppen akkor is gondoltam. Ismét teltek, múltak, a napok, a hetek, a hónapok. Ott motoszkált a fejemben a hétvégi kirándulás, és az ott látott hölgy. Nem igazán voltam oda a közösségi oldalakért, de úgy voltam vele, megpróbálom. A különböző adatmegadást követően elkezdtem nézelődni. Egy idő után nem akartam hinni a szememnek. Ki nézett velem szembe a képernyőről? Igen, pontosan az a hölgy, akivel találkoztam, illetve találkoztam volna, azaz, láttam néhányszor. Szinte hihetetlen volt. Na, most itt az alkalom, fel lehet venni a kapcsolatot. De nem volt annyira egyszerű. Gondolatban még mindig ott tartottam, hogy miként jövök én ahhoz, hogy így látatlanban és ismeretlenül valakit zavarjak. Aztán az jutott eszembe, hogy végül is azért van ezen a helyen, mert valami neki sem úgy működik, ahogy kellene, tehát valamilyen ok volt a jelenléte ezen a helyen. Így vettem a bátorságot, és jelentkeztem, kellő illendőséggel. Azt tudtam, ha már a sors ilyen kegyes volt hozzám, akkor ezt a lehetőséget nem eresztem el. Szinte lehetetlennek és hihetetlennek tartottam, hogy ilyen létezik az életben. Mást nem tudtam tenni, mint vártam. Egy idő után szintén nem akartam hinni a szememnek, visszajelzett. Ekkor már olyan elhatározás volt bennem, amitől nem lehetett eltántorítani. Az alapgondolat az volt, hogy semmi olyasmi nem történik, ami zavaró lenne, legfeljebb marad egy igen, vagy nem. Valószínű a nem eléggé kellemetlenül érintett volna, de benne volt a kalapban, hogy ez történik. Ugyanis az nem elég, ha nekem szimpatikus, ennek viszont is kellene lennie. Ahogy teltek a napok, egyre inkább érdekelt a kérdés, és érdekelt az a hölgy. Roppant intelligens, kedves, és nyugodt „beszélgetés” kezdődött köztünk. Érdeklődtünk egymás felől, és egyre jobban előjött egy olyan érzés, hogy most mi is történik? Merthogy jó volt, az biztos. De még ekkor is ott volt a kétség, hogy valószínű a jóindulat és a megértés volt az alapgondolat, és nem akart megsérteni azzal, hogy kerek perec kimondja, hogy sajnos, de ne folytassuk ezt a levelezést. Ez arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem vagyok a terhére, és örömmel veszi azt, amit írok. Az őszinteség volt az alap, amely minden esetben alapvető dolog. Nyugodtan mertem írni, hiszen egyáltalán nem kötött semmi, és bármelyikünk mondhatta volna, hogy ennyi volt. Aztán teltek a napok, a hetek, és egyre inkább elhatalmasodott rajtam, hogy találkoznunk kellene. A személyes találkozás és beszélgetés azért más. Volt egy nagyon érdekes momentum a levelezésünkben. Mivel a távolság elég nagy volt, így annyit bátorkodtam írni, ha majd egyszer arra járok, akkor találkozunk. Igaz, az csak később derült ki, hogy ez a mondatom kissé bárgyú volt, hiszen az volt a gondolat, hogy ugyan mikor fogok én arra járni. Úgy nézett ki, hogy ennek valahol itt volt a vége. Ez a gondolat persze nem bennem fogalmazódott meg. Igaz, nem is vártam más reakciót, hiszen egyáltalán mi motivált volna arra, hogy nagy távolságot megtegyek, gondolkodtam a hölgy helyett. A kérdés itt már egy kicsit ezen túlért. A következő levélben említést tettem egy esetleges találkozásról.

 Azt hiszem, nagyon jó ötlet volt a részemről, és nem kaptam elutasítást, sőt! Az első találkozásunk egyszerűen fantasztikus volt. Mikor megláttam, azt hittem mégsem az a hölgy, akit korábban láttam. Egy csinos, bájos, kellemes kinézetű, roppant vonzó emberkével találkoztam. Nagyon kellemesen eltöltöttünk néhány órát egymás társaságában. Aztán sajnos, de jött az elválás, ami egyáltalán nem volt kellemes. Sőt! Megkérdeztem magamtól, hogy most minek mész el? Elment az eszed? Amikor mindketten ugyanolyan érzéseket kezdetek táplálni egymás iránt, akkor távozol? Persze tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy én elgondoltam, de ott volt az elhatározás, hogy ennek itt nincs vége. Természetesen az egymás nélkül töltött idő sem zajlott esemény nélkül, hiszen a technika lehetővé tette, hogy aránylag hamar levelet váltsunk. És váltottunk is.

Valami olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amit nem tudok, és nem is akarok semmihez sem hasonlítani. Egy csodálatos, leírhatatlan érzelmi kötődés. Így tudnám jellemezni az egészet.   A vonzódás semmit nem csitult, sőt! Egy olyan csodás ember mellett tudhatom magam, amit elmondani nem tudok. Ez még azzal egészül ki, hogy a nap 24 órájában együtt vagyunk. Egy csodás ember mellett vagyok. Minden nap ünnepnek számít. Végtelenül szeretem, tisztelem és becsülöm. Valamit még szeretnék így végére írni. Ne higgye senki, hogy nincsenek véletlenek. Igenis vannak. Azt se higgye senki, hogy ebben a rohanó világban nem lehet normális kapcsolatot ápolni. Igen, lehet. Azt se higgye senki, hogy hosszú idő elteltével ne lehessen imádni egy másik embert. Végül azt se higgye senki, hogy ehhez valami különleges dolgot kell tenni, illetve különleges módon kell gondolkodni. Nem. Szeretni, tisztelni, becsülni kell a másikat. Bocsánat, nem kell, hanem az ember egyik alapvető tulajdonságának kellene lennie, hogy úgy viszonyuljon embertársaihoz, és legfőképpen ahhoz az emberhez, akinek valamikor azt mondta, hogy igen. Az élet persze bonyolult. Vannak olyan helyzetek, amikor ez az igen egy kissé megváltozik. Nem szabad hagyni, hogy megváltozzon. Tudom az élet kegyetlen és igazságtalan. Egy biztos. Nem gondoltam volna, hogy ilyen formában, ennyire tudok szeretni valakit. Milyen érdekes. Egy teljesen véletlen folytán, milyen csodás dolog, hogy két ember így egymásra talált. Az egésznek csak egy szépséghibája van. Ezen elég sokat gondolkodunk a párommal együtt. A bölcsességet, az értelmi és érzelmi kötődést, az egymás iránti tiszteletet, a bizalmat és szeretetet miért csak idősebb korban becsüli meg az ember? Tudom, nem egyszerű a kérdés, de nem is bonyolult. Nem szeretnék általánosítani, hiszen ez a kis történet csak két emberről szól. Arról a két emberről, akik egymásra találtak, és most is ugyanolyan kíváncsi szemmel, nyitott szívvel, őszinte szóval vannak egymás iránt. Az egész szinte álomként indult, de aztán valósággá vált. Mi kellett hozzá? Semmi különleges, csak az érzelmek igaz vonulatát követni.